Napi Švejk

Jelentem alássan, óberlajtnant úr, hogy megfigyeltem. Énnekem, ahogy mondani szokás, nagyon fejlett megfigyelőképességem van, amikor már késő, és valami baj történik. Énnekem olyan pechem van, mint egy Nechlaba nevű illetőnek a Nekázanka utvából, aki oda szokott járni a "Kutyakaparó" kocsmába. Ez mindig elhatározta, hogy megjavul, és szombattól fogva új életet kezd, és másnap mindig azt mondta: "Reggel felé aztán észrevettem, hogy egy priccsen fekszek." És mindig így járt, amikor elhatározta, hogy rendesen hazamegy, és a végén kiderült, hogy valahol betört valami kerítést, vagy kifogta egy konflisból a lovat, vagy valami rendőrpatruj kakastollaival akarta kipucolni a pipáját. Ettől botzasztóan kétségbe volt esve, és a legjobban az fájt neki, hogy ez a pech egész nemzedékeket üldöz. Az ő nagypapája egyszer vándorútra indult...

- Švejk, hagyjon már békén az előadásaival.

Néha meg a gefechtben* rosszul lesz az ember - mondta Švejk - megundorodik valamitől.  Prágában mesélte a pohořeleci "Kilátó"-ban egy beteg lábadozó, aki Przemsylből jött vissza, hogy ott a fesztung** alatt szuronyroham volt, és ővele egyszerre csak szembekerült egy orosz, marha nagy ember, mint egy hegy, és rárontott a szuronyával, és egy jó nagy csepp lógott az orrán. Ahogy ő meglátta ezt a cseppet, ezt a taknyot, mindjárt rosszul lett, és a hilfsplaccra kellett, hogy menjen, ott aztán azt mondták, hogy meg van fertőződve kolerával, és elküldték a pesti kolerásbarakkokba, és ott tényleg meg is kapta a kolerát.

*csata  ** erődítmény

Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, én egyszer azt olvastam az újságban, hogy egy normális embernek átlag hatvan-hetvenezer hajszál kell, hogy a fején legyen, és hogy a fekete haj ritkább szokott lenni, aminthogy azt sok példából láthatjuk.

S kérlelhetetlenül tovább folytatta: - Aztán egy medikus azt mondta a "Špirek" kávéházban, hogy a hajhullás valami lelki megrázkódtatástól van, ami még a gyermekágyban érte az embert.

És most valami borzasztó dolog történt. A tarkoponyájú úr felugrott és ráordított Švejkre:

- Marsch heraus, Sie Schweinkerl!

- Vannak, akik olyan érzékenyek, hogy az borzasztó - folytatta Švejk, ismét elmerülve emlékeiben. - Egyszer Vysočanyból villamoson mentem Prágába és Libeňben felszállt hozzánk egy Novotný nevű úr. Mihelyst ráismertem, mindjárt odamentem hozzá a peronon és beszélgetni kezdtem vele, hogy mi mind a ketten dražoviak vagyunk. De ő rám ordított, hogy ne molesztáljam, mert ő nem ismer engem. Én elkezdtem magyarázni neki, hogy emlékezzen csak vissza, én sokat jártam hozzá kisfiú korában a mamával, akit Antoniának hívtak, a papát Prokopnak hívták és kasznár volt. De még akkor sem akart tudni arról, hogy ismerjük egymást. Aztán elmondtam neki még apróbb részleteket is, hogy Dražovban két Novotný volt, a Tonda meg a Josef. Hogy ő ez a Josef, és nekem megírták róla Dražovból, hogy agyonlőtte a feleségét, mert az asszony murizott vele, amikor ivott. Erre ő felemelte a kezét, én elugrottam, és ő betörte az ablakot az elülső peronon, azt a nagyot a vezető előtt. Így aztán leszállítottak és bekísértek bennünket, és a rendőrségen kiderült, hogy azért volt olyan érzékeny, mert nem Josef Novotnýnak hívták, hanem Eduard Doubravának, és az amerikai Montgomeryből való volt, és ide látogatóba jött a rokonaihoz, akiktől családja származott.

A telefon félbeszakította Švejk elbeszélését, és a géppuskás osztagtól egy rekedt hang ismét megkérdezte, hogy indulnak-e már.

Olyan nagy baj azért nem volt, feldkurát úr. A szomjúság pedig a tegnapi szomjúságtól van. Az nem múlik el olyan hamar. Ismertem egy asztalost, aki legelőször 1910 szilveszterén rúgott be, és január elsején reggel olyan szomjas volt és olyan rosszul érezte magát, hogy vett a boltban egy heringet és tovább ivott, és azóta ez így megy minden nap, már több, mint négy éve, és senki se tud segíteni rajta, mert szombatonként annyi heringet vesz magának, amennyi egész hétre elég. Olyan ez, mint a ringlispíl, ahogy egy zupás őrmester mondta a kilencvenegyeseknél.

Josef Švejk százszámra meséli történeit Jaroslav Hašek könyvében. Az elsőt Müllernének, a takarítónőjének, Ferdinánd őfensége lelövésének másnapján, mielőtt elindult volna a Kehelybe, Palivec úr kocsmájába. Az utolsót Vaněk számvivő őrmesternek, az orosz front közvetlen közelében. Ha Hašek megélte volna műve befejezését, a legeslegutolsót alighanem "háború után hatkor" mesélte volna Vodičkának, a magyargyűlölő, bozontos szakállú, verekedős cseh katonának.

Ezen a blogon minden nap egy több-kevésbé véletlenszerűen kiválasztott anekdotát olvashattok, terveim szerint szövegkörnyezet nélkül (vagy csak minimálissal). Természetesen legtöbbször épp a szövegkörnyezet adja a könyvben a történetek igazi komikumát, de aki azt keresi, akassza le inkább a polcról kötet(ek)et. Remélem, hogy aki már olvasta a könyvet, elereszt egy-egy mosolyt nap mint nap. Aki még nem, talán kedvet kap, és e blog olvasásánál jóval frenetikusabb módon ütheti el az idejét.

Figyelem! A Napi Švejk egyáltalán nem helyettesíti a művet. Jó szórakozást!